Senki sem ítélkezhet egy szülő döntései felett, különösen a gyermekeik nevelése és oktatása tekintetében, de úgy gondoljuk, hogy vannak objektív helyzetek, amelyek messze túlmutatnak a nevelésről és az életről alkotott egyszerű szubjektív véleményen.
Ma például a történet alanyának szavaival szeretnénk elmesélni egy apa élményét, aki kemény leckét adott a feleségének, amikor rájött, hogy az asszony gyakran és önként hagyta kisfiát egyedül a kocsijukban – ráadásul úgy, hogy az autót nem is zárták be.
Hallgasd meg, mit mondott a kisfiú apja, amikor a Redditen kifakadt: „A feleségemnek van egy szörnyű szokása, amit két hónapja fedeztem fel. Mobilon rendeltünk ebédet, hogy ne kelljen bemennünk az ételért, és kivenni a babát a kocsiból, hogy aztán pár perc múlva visszategyük és betegyük a gyerekülésre. Azt mondta nekem, hogy nem nagy ügy, ha rövid időre egyedül hagyja a babát a kocsiban, de fogalmam sem volt róla, hogy ő ezt valaha ténylegesen meg is tette. Mondtam neki, hogy nem tetszik nekem az ötlet, hogy akár csak egy percre is egyedül hagyja a kocsiban, mire ő azt mondta, hogy születése óta ezt csinálja, és mindig rendben volt. Elmondta, hogy ezt csinálja, amikor a boltba, postára, gyógyszertárba stb. megy. Elborzadtam – mondtam neki, hogy soha többé ne tegye ezt.
Azt mondta nekem, hogy soha nem állt meg, hogy elgondolkodjon a lehetséges veszélyeken, és hogy abba fogja hagyni. Nos, tegnap, amikor hazafelé tartottam a bátyám házából, megláttam az autót a házunkhoz közeli benzinkútnál. Azt hittem, a feleségem megállt, hogy harapnivalót vegyen, de úgy döntöttem, hogy mégis megállok, és beugrom, hogy köszönjek neki, és vegyek egy kis ennivalót – így hát megálltam, és leparkoltam az autója mellé. Amikor azonban odaértem, megláttam a fiunkat az autósülésben – egyedül. És ami még rosszabb, az autó nem is volt bezárva.
Nem tudom, mi ütött belém, de abban a pillanatban úgy döntöttem, hogy kiveszem a fiamat a feleségem autójából, és beteszem az én autómba. Aztán átmentem a benzinkút parkolójának másik oldalára, és megvártam, hogy a feleségem kijöjjön. Hat percbe telt, mire visszajött a boltból. Amikor meglátta, hogy a fiunk eltűnt, sírni kezdett, és elővette a mobiltelefonját, hogy hívja a 911-et. Visszamentem oda, ahol ő volt, leparkoltam, kiszálltam, és a hátsó ajtóhoz mentem, kinyitottam, hogy megmutassam neki, hogy a fiunk biztonságban van, és velem van.
A feleségem rendkívül megkönnyebbült, de aztán dühös lett, és megkérdezte, miért vittem el a fiunkat. Azt mondtam neki, hogy meg kell tanulnia a leckét, és hogy rendkívül felelőtlenül viselkedett – olyan könnyű volt megállnom, és kivenni a fiunkat a felügyelet nélküli autóból. A benzinkútnál senki más nem is vette észre, amit tettem! Tehát, ha a fiunkat tényleg egy idegen vitte volna el, akkor senki sem segíthetett volna, és ez 100%-ban az ő hibája lett volna. Az egész ügy alatt és másnap a feleségem bocsánatkérést akart. Én abszolút elutasítottam, és kijelentettem, hogy neki kellene bocsánatot kérnie. De vajon túl kemény voltam vele szemben? Mit gondolsz? „
Mit válaszolnál ennek az apának, aki aggódott a felesége viselkedése miatt a fiával? Jól tette, hogy megleckéztette, vagy egy kicsit túl messzire ment?
