Egy vonalkód a férjem hátán – amikor beolvastam, elájultam a döbbenettől
Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű vonalkód felfedezése a férjem hátán megváltoztatja az egész életemet. Azt hittem, hogy valami jelentéktelen dolog vagy talán egy árulás jele… de amit felfedeztem, az összetörte a szívemet.
Már egy ideje éreztem, hogy Tamás kezd eltávolodni tőlem. Nemrég tudtam meg, hogy babát várok, és reméltem, hogy ez közelebb hoz minket egymáshoz. De nem így történt. Egyre gyakrabban dolgozott késő estig, üzleti utakra járt, és amikor otthon volt, akkor is fáradt és távolságtartó maradt.
— Tamás, beszélhetnénk ma este egy kicsit? Csak… szeretnék veled időt tölteni — próbálkoztam újra és újra.
Mindig ugyanazt a fáradt mosolyt kaptam válaszul.
— Szeretnék, de nagyon sok dolgom van mostanában, tudod…
Mindig „elfoglalt” volt. Olyan érzés volt, mintha már csak egy lakótársak lennénk, nem pedig egy szerelmespár. Esténként mellette feküdtem az ágyban, a plafont bámulva, és azon gondolkodtam, vajon szeret-e még egyáltalán?
A felfedezés
Egy este Tamás egy egész hetes üzleti út után tért haza. Még köszönni is alig volt ereje, ledobta a bőröndjét, és egyenesen a zuhanyzóba ment. Már megszoktam ezt a viselkedését, de aznap este valami rossz előérzetem volt.
Amikor mellém feküdt, és elfordult tőlem, észrevettem valamit a hátán. Egy halvány, de egyértelmű mintázatot.
Egy vonalkódot.
— Ez… egy vonalkód? — suttogtam magam elé, összeráncolt homlokkal.
Azonnal eszembe jutott egy videó, amit nemrég láttam az interneten. Egy nő arról mesélt, hogy a férje megcsalta őt, és a szeretője titokban vonalkódot tetováltatott a hátára figyelmeztetésként.
A gondolat összeszorította a torkomat. Tamás nem tenne ilyet… vagy mégis?
A kezem remegett, ahogy elővettem a telefonomat, és megnyitottam a vonalkód-leolvasó alkalmazást. Beolvastam a mintát a férjem bőrén.
A készülék csippant, és egy weboldal jelent meg.
A képernyőn egy rövid üzenet villant fel:„Hívj fel AZONNAL! Kevés ideje van hátra.”
A telefonhívás
A vér kiszaladt az arcomból. Kevés ideje van hátra? Mit jelent ez?!
Kiosontam a hálószobából, és remegő kezekkel tárcsáztam a számot.
Egy női hang szólt bele. Nyugodt, de határozott volt.
— Dr. Varga beszél. Segíthetek?
— Én… én most szkenneltem be egy vonalkódot a férjem hátán. Azt írta, hívjam fel önt… hogy kevés ideje van hátra.
A vonal másik végén csend lett.
— Ön biztosan Tamás felesége. Sajnálom, hogy így kellett megtudnia.
A lábam megroggyant, meg kellett kapaszkodnom a falban.
— Mit kellene megtudnom?! Mi ez az egész?!
— Tamás néhány hónappal ezelőtt járt nálunk. Végső stádiumú hasnyálmirigyrákja van.
Összerogytam.
— Rák? — suttogtam. — Miért nem mondta el nekem?!
A doktornő mély levegőt vett.
— Azért, mert félteni akarta önt. Nem akarta elvenni a boldogságát, különösen most, hogy babát vár. Azt mondta, inkább az utolsó hónapokat szeretné önnel úgy eltölteni, hogy ne árnyékolja be a fájdalom.
Sírtam. Haragudtam rá. És közben szerettem is.
— És a vonalkód? — kérdeztem meg végül, miközben a könnyeimet törölgettem.
— Ez az én ötletem volt. Láttam, hogy mennyire fél bevallani az igazságot. Nem akartam, hogy ön is úgy veszítse el őt, mint ahogy én elvesztettem a férjemet.
A könnyeim elhomályosították a látásomat. Ő ezt nekem akarta megmondani… de nem tudta.
Az utolsó hónapok
Másnap reggel, mikor Tamás felébredt, én már ébren voltam, és néztem őt.
— Korán keltél — mormogta álmosan.
Elmosolyodtam.
— Arra gondoltam, mi lenne, ha elutaznánk ketten egy hétvégére?
Meglepődve nézett rám.
— Most? Biztos, hogy jó ötlet? Hiszen…
— Igen, most. Kettőnknek szüksége van erre.
Abban a hétvégében minden benne volt, ami mi voltunk. Kirándultunk, beszélgettünk, késő estig fent voltunk, és néztük a csillagokat. Újra szerettük egymást, mintha az idő nem számítana.
Hazaérve azt mondtam neki:
— Kezdjük el berendezni a babaszobát.
Elmosolyodott.
— Azt hittem, még van időnk.
A szívem összeszorult. De nem mutattam. Csak fogtam egy ecsetet, és együtt festettük ki a falakat, nevettünk, ahogy festékfoltok kerültek az arcunkra.
De a betegséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egyre fáradtabb lett. Egy reggel már alig bírta felemelni a fejét a párnáról.
Mellé ültem, megsimogattam az arcát.
— Sajnálom… — suttogta gyengén. — Szerettem volna tovább maradni.
— Megadtál nekünk mindent, Tamás. Most pihenj.
Utolsó pillanataiban csak rám nézett, szeretettel, békével a szemében.
— Köszönöm… hogy boldoggá tettél.
És elment.
A temetés után a kezemben pihent a pocakomat simogató kezem. Egy apró rúgás…
— Tudom, hogy szeretted őt — suttogtam. — És ígérem, mesélni fogok róla neked, mindig.
Bár Tamás már nem volt mellettem, az emléke örökre itt maradt.
