Egy gyászoló anya, aki szinte minden nap meglátogatja a fia sírját, megdöbben, amikor babajátékokat talál rajta. Ahogy megpróbálja kideríteni, ki és miért hagyta ott őket, egy titokzatos fiatal nővel találkozik, akinek története mindent megváltoztat.
„Zenész? Teljesen megőrültél, Levente?” – csattant fel László, amikor fia bejelentette, hogy zenei karriert szeretne építeni.
Levente 18 éves volt, tele ambíciókkal és álmokkal, de a szülei egészen más jövőt képzeltek el számára. Ügyvédet akartak belőle faragni, ahogy az apja és nagyapja is az volt, de Leventét egyáltalán nem vonzotta ez az út.
„Apa, miért nem érthetitek meg, hogy ez az, amit igazán szeretnék? A zene az életem! Sok ember sikeres lett, mert követte a szenvedélyét. Én is ilyen akarok lenni!” – érvelt Levente.
„Nem fogom tovább ismételni magam” – vágott vissza László szigorúan. – „Ügyvéd leszel, pont, ahogy mi. Ez nem vita tárgya!”
Levente hevesen ellenkezett, de László hajthatatlan volt. Júlia, az édesanyja, próbálta enyhíteni a feszültséget.
„Levente, apád csak aggódik érted” – mondta halkan. – „Nem akarja, hogy olyan pályát válassz, amiben nincs biztos jövő. Tudod, hányan álmodoznak nagy dolgokról, de nem érik el őket?”
„Anya, ha igazán aggódna értem, támogatna!” – szúrta vissza Levente. – „De most úgy érzem, csak meg akarnak akadályozni abban, hogy az legyek, aki lenni szeretnék.”
„Ha nem tetszik, amit mondok, miért nem hagyod el a házat?” – csattant fel László. – „Ha velünk élsz, a mi szabályainkat kell követned!”
Levente aznap este összepakolt. Júlia könyörgött neki, hogy maradjon, de a fiú elszánt volt. Elhagyta az otthont, megfogadva, hogy bebizonyítja, tévedtek vele kapcsolatban.
Három év telt el anélkül, hogy Levente és a szülei kapcsolatba léptek volna egymással. Júlia szíve összeszorult minden alkalommal, amikor a fiára gondolt. Próbált hívásokat indítani, de Levente soha nem válaszolt.
Aztán egy reggel Júlia egy szörnyű telefonhívást kapott.
„Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, hogy a fia, Levente, motorbalesetben elhunyt” – mondta egy rendőr. Júlia kezéből kiesett a telefon, és a földre rogyott.
László azonnal odasietett. – „Mi történt? Mi van Leventével?”
A rendőr elmondta, hogy Levente halála azonnali volt. Júlia és László azonosítani mentek a testét, de az a pillanat mindkettejük életét megváltoztatta.
A temetés után Júlia minden nap ellátogatott a fia sírjához. Egyik nap egy kis plüssmackót talált ott.
Értetlenül állt a játék előtt, de elrakta, és egy virágcsokrot helyezett a helyére.
Másnap azonban újabb játékokat talált ott. Kezdte furdalni a kíváncsiság, ki lehet az, aki ezeket a sírhoz viszi. Megkérdezte a temető gondnokát, de az nem tudott semmit.
Harmadnap azonban Júlia választ kapott. Amikor megérkezett a temetőbe, már messziről észrevette, hogy valaki áll Levente sírja előtt. Egy fiatal nő volt, karjában egy csecsemővel. A nő csendben állt, lehunyt szemmel, mintha imádkozott volna. Júlia pár lépéssel megállt mögötte, majd összeszedte a bátorságát, és megszólította:
„Elnézést” – mondta halkan. – „Ismerte a fiamat?”
A nő összerezzent, majd megfordult. Arca meglepett volt, de amikor Júliára nézett, könnyek gyűltek a szemébe.
„Ön Júlia, igaz? Levente édesanyja?”
„Igen, az vagyok. Honnan ismer engem? És miért hoz játékokat a sírhoz?”
A nő szipogott, majd megszólalt: „Én vagyok Anna… Levente barátnője. Ez itt Henrik, a fia.”
Júlia szinte megdermedt a hallottaktól. Tekintete a csecsemőre siklott, és azonnal észrevette a hasonlóságot: a baba pontosan úgy nézett ki, mint Levente kiskorában.
„A… fia?” – hebegte Júlia.
Anna bólintott, miközben a könnyeivel küszködött. „Igen, Henrik Levente gyermeke. Nem gondoltam volna, hogy így találkozunk, asszonyom. De muszáj volt idejönnöm.”
Júlia lélegzetvisszafojtva hallgatta Anna történetét. A fiatal nő elmondta, hogy Levente, miután elhagyta az otthonát, egy közeli városban telepedett le, és ott kezdett dolgozni egy étteremben, hogy fenntartsa magát. Az étteremben találkozott Annával, aki szintén ott dolgozott. Azonnal egymásba szerettek, és egy évvel később Anna teherbe esett.
„Levente annyira boldog volt, amikor megtudta, hogy apa lesz” – mesélte Anna, miközben Henriket gyengéden ringatta. – „Még egy dalt is írt Henrik születésére. Nem lett országos siker, de néhány államban nagyon népszerű volt. Nagyon büszke volt rá.”
Azon a végzetes reggelen, amikor Levente meghalt, éppen kórházba indult, mert Anna vajúdni kezdett. „Levente sietett, hogy valakitől segítséget hozzon” – mondta Anna elcsukló hangon. – „Nem tudtam, hogy balesetet szenvedett. A szülés miatt kábult voltam, napokig nem is tudtam, mi történt vele. Aztán, amikor felébredtem, közölték velem, hogy Levente… már nincs.”
Júlia könnyek között hallgatta Anna szívszorító történetét. „Miért nem kerestél meg minket?” – kérdezte csendesen.
„Próbáltam” – felelte Anna. – „A rendőrök megtalálták a címemet Levente iratai között, és közölték velem, hogy önök szervezték a temetést. Akkor döntöttem el, hogy megkeresem, de egyszerűen nem tudtam, hogyan lépjek kapcsolatba önökkel. Féltem, hogy nem fogadnának el engem és Henriket.”
Júlia könnyei lassan száradtak, miközben Henriket nézte. A kisfiú csillogó szemei és ártatlan arca teljesen levette a lábáról. „Anna, te és Henrik mindig is a családunk részei voltatok, még ha nem is tudtunk rólatok” – mondta Júlia határozottan. – „Nem veszíthetem el őt is. Kérem, költözzenek hozzánk.”
Anna először habozott, de Júlia ragaszkodása végül meggyőzte. László eleinte távolságtartó volt, de Henrik megérkezése lassan változtatott rajta. Az unokájával töltött idő feloldotta a fájdalmait, és segített helyreállítani a kapcsolatát Júliával is.
Henrik most ötéves, és nagyapja minden este mesél neki az apjáról, Leventéről, aki bátor volt, szenvedélyes és tele volt álmokkal. Júlia és László most már teljes szívvel támogatják Henriket, bármit is válasszon az életben.
A történet tanulsága: Az elfogadás és a szeretet mindig segíthet helyrehozni a kapcsolatokat, még akkor is, ha a múlt fájdalmai nehéz terhet rónak az emberekre.
