A feleségem meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben 23 éve – Bárcsak tudtam volna, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk
23 éve élek a megbánással, mióta elvesztettem a feleségemet, Katalint egy repülőgép-szerencsétlenségben. A veszteség fájdalmát elfogadtam, a gyászt megszoktam. De egy nap kiderült, hogy a sors még egy találkozást tartogatott számomra – egy olyan igazságot, amelyre soha nem számítottam.
Egy fájdalmas évforduló
A sír mellett álltam, ujjaimmal végigsimítva a hideg márványt. Huszonhárom év telt el, de a fájdalom sosem enyhült. A friss rózsák élénken virítottak a szürke kő előtt, akár vércseppek a hóban.
– Sajnálom, Kati – suttogtam, hangom rekedten tört meg a csendben. – Meg kellett volna hallgatnom téged.
A telefonom hirtelen megcsörrent, kizökkentve a gondolataimból. Első ösztönöm az volt, hogy figyelmen kívül hagyjam, de a megszokás erősebb volt nálam.
– Dávid? – hallottam a hangot a vonal túlsó végéről. A cégem társtulajdonosa, Miklós volt az. – Tudom, hogy ilyenkor a temetőben vagy, de lenne egy szívesség, amit kérnék.
– Mondd csak. – Megköszörültem a torkomat, próbáltam semleges hangot megütni.
– Az új munkatársunk Németországból érkezik. Meg tudnád őt felvenni a reptéren?
Egy utolsó pillantást vetettem Katalin sírjára.
– Persze, megoldom.
– Köszönöm, barátom! A neve Lilla, a gépe 14:30-kor landol.
Egy furcsa érzés
A reptér érkezési csarnoka nyüzsgött az emberektől, miközben egy sietve összedobott táblát tartottam magam előtt, rajta a névvel: LILLA.
A tömegből egy fiatal nő lépett felém, mézszőke haját hátradobva, határozott mozdulattal húzva a bőröndjét. Amint megláttam, valami furcsa érzés kerített hatalmába.
Mintha már láttam volna.
– Üdvözlöm, uram! – szólalt meg enyhén érezhető akcentussal. – Lilla vagyok.
– Üdvözöllek Budapesten! Kérlek, hívj Dávidnak.
Rám mosolygott. Az a mosoly… A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet.
– Hozzuk el a csomagodat? – kérdeztem gyorsan, próbálva elhessegetni az érzést.
Egy különös kapcsolat
A cég felé tartó úton Lilla a költözéséről és az új munkahelye miatti izgalmáról mesélt. Volt valami megmagyarázhatatlanul ismerős benne.
– Remélem, nem gond, de csütörtökönként a csapat együtt szokott ebédelni. Van kedved csatlakozni? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
– Ó, az nagyszerű lenne! Nálunk Németországban azt mondják: „Az ebéd a munka fele.”
Felnevettem.
– Mi pedig azt mondjuk: „Repül az idő, ha ebéd van!”
Nevetve csóválta a fejét.
– Ez borzalmas! De imádom.
Az ebédek során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A humora tökéletesen passzolt az enyémhez – száraz, kissé sötét, mégis pontos.
– Te és Lilla mintha rokonok lennétek. – vetette fel egyszer Zsolt a könyvelésről.
Felnevettem.
– Akár a lányom is lehetne.
Kimondva a szavakat, valami belül összerándult bennem. Katalinnal mindig szerettünk volna gyereket…
Egy meghívás és egy hidegzuhany
Egy nap Lilla kopogtatott az ajtómon.
– Dávid, anyukám jövő héten meglátogat. Nem lenne kedved csatlakozni hozzánk vacsorára? Nagyon szeretné megismerni az új főnökömet!
Nem tudtam visszautasítani.
A vacsorán minden megváltozott.
Ahogy leültünk az asztalhoz, Lilla anyja, Erika, szúrós pillantással figyelt engem. Amikor Lilla kiment a mosdóba, hirtelen megragadta a karomat.
– Ne merd így nézni a lányomat! – sziszegte.
Megdermedtem.
– Tessék?
– Tudok mindent rólad, Dávid. Mindent.
Az igazság
– Nem értem, miről beszél.
Erika előrehajolt, a hangja remegni kezdett.
– Elmondok neked egy történetet. Egy szerelemről, egy árulásról, és egy második esélyről.
A szavai lyukat égettek a mellkasomba.
– Egyszer volt egy nő, aki mindennél jobban szerette a férjét. Egy nap egy régi barátot keresett meg – egy embert, akivel a férje évekkel korábban összeveszett. Titokban találkozott vele, hogy kibékítse őket.
A kezem ökölbe szorult az asztal alatt.
– Aznap, amikor be akarta jelenteni, hogy gyermeket vár, a férje megkapta a fényképeket.
A világ forogni kezdett körülöttem.
– Egy féltékeny nővér ellopott pillanatai. Séták a parkban. Titkos találkozók. A férfi nem kérdezett, nem bízott benne – csak elüldözte őt.
A szívem kalapált.
– A repülőgép lezuhant.
– Katalin… – suttogtam.
Erika bólintott.
– Ő túlélte.
Az asztal felett a szemembe nézett.
– És Lilla?
A szám kiszáradt.
– A te lányod.
Az újrakezdés lehetősége
Lilla, a lányom, akit soha nem ismertem. Az asszony, akit eltemettem, mégis itt ült velem szemben.
Lilla visszatért, és amikor elmondták neki az igazságot, megrendülten nézett rám.
– Apa…?
A hangja olyan volt, mint egy elveszett álom.
Megbocsáthat? Megérthet?
Ahogy magamhoz öleltem, 23 év fájdalma, kétsége és bánata tört elő belőlem.
A sors második esélyt adott. És én nem akartam újra elveszíteni őket.
