„Molly, nézd! Itt van az apukád!” – mondta valaki a temetésen a 17 éves lánynak, aki édesanyja, Daisy koporsója felett gyászolt.
Danny, Molly apja és az anyja tíz évvel ezelőtt váltak el. Azóta Molly csak szörnyű dolgokat hallott az apjáról – például, hogy „részeges” meg ilyesmi.
Bár Molly nem érzett keserűséget Danny iránt, gyakran hiányzott neki az apa-lánya kapcsolatuk. De az anyja temetése után Molly számára megváltozott minden…
„Hé, édesem!” Danny üdvözölte a lányát, és megölelte, mielőtt koszorút helyezett volna volt felesége koporsójára.
„Uram, az a teherautó az öné? Elállja a fél parkolót. Arrébb állna?” – kérdezte egy vendég Dannytől, aki teherautó-sofőr volt.
„Igen, az az én teherautóm. Adjon egy percet. Most találkoztam a lányommal. Remélem, megérti. Köszönöm!”
Danny nagyon örült, hogy találkozhatott Mollyval. Az egyetlen kapcsolat, ami ennyi éven át összekötötte a lánnyal, az a gyerektartás volt, amit fizetett érte. Daisy soha nem engedte, hogy találkozzon Mollyval, mert attól félt, hogy rossz hatással lesz rá.
A temetésnek vége volt, és mindenki elment. Danny összepakolta Molly összes holmiját, és azt mondta neki, hogy az ő házába mennek.
„De miért, apa? Nem akarom elhagyni ezt a házat. Anya és én itt éltünk. Tele van az emlékeinkkel.”
Molly a homlokát ráncolta, mert Danny nem hallgatott rá. Tudta, hogy nem hagyhatja egyedül a lányát, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran használt kerekesszéket. Hatéves korában a bal lábában kialakult alapbetegség miatt Molly sántított.
Két nappal később Molly beköltözött az apjához. Bár a ház kompakt és rendetlen volt, megnyugtatta, és érezte, hogy szeretik és befogadják.
Ahogy teltek a napok, Danny rájött, hogy egyre nehezebben tud Mollynak dolgokban segíteni. Mivel sosem látta felnőni, a legtöbb dologhoz, például a hajfonáshoz, nem tudott mit kezdeni. Online videók nézegetésével tanulta meg, hogyan kell csinálni. De ez még nem volt minden.
Kiürítette a hálószobáját, hogy Mollynak legyen egy szép hely, ahol aludhat. Még egy új, pihe-puha ágyat is vett, hogy a lány jól tudjon pihenni. Danny mindent megtett a maga részéről, hogy a lánya otthon érezze magát, de ha volt valami, amit titokban tartott, az az állandó éjszakai eltűnése volt.
Mollynak fogalma sem volt róla, hová ment az apja éjszaka, miután elaludt. Csak sejteni tudta, hogy a barátaival lődörög a kocsmában, ahogy az anyja gyakran mesélte neki.
Néhány nappal később Molly leszállt az iskolabuszról, és sírva lépett be az otthonukba. Az ajtót zárva találta. Egy növény mögé rejtve egy cetlit talált. „A kulcsok a cserép alatt vannak. Hamarosan visszajövök. Viszlát! – Apa.”
Molly szomorú lett, és eszébe jutott, hogy az anyja mesélt neki az apja esti „furcsa” szokásairól. A homlokát ráncolva gondolt arra, hogy az apja délután négykor iszik.
Órák teltek el, de Danny nem tért haza. Molly tésztát főzött magának, hagyott egy keveset az apjának is. Aztán sírva feküdt az ágyán.
„Bárcsak normális lennék, nem lennék én a furcsa. Találtam volna partnert a szalagavatóra.”
Kiderült, hogy Molly tanárnője tájékoztatta őket a közelgő végzős bálról. Molly kivételével minden osztálytársa talált magának báli partnert. Senki sem akarta elvinni őt. Gondolta – ki akarna táncolni valakivel, aki sántít?
Molly olyan hangosan sírt, hogy Danny meghallotta, amint hazaért.
„Mi történt, drágám? Miért sírsz?”
Molly mesélt neki a bálról. „Nincs partnerem. Még meg is kérdeztem néhány fiút, hogy legalább az egyikük táncolna-e velem a bálon, de visszautasították, és csak nevettek. Nem akarok elmenni a bálba, apa! Egyedül akarok lenni! Jó éjszakát!”
Molly hátat fordított Dannynek, és úgy tett, mintha aludna, könnyei átáztatták a párnáját.
Danny nem hagyhatta csak úgy ott a lányát a bajban. Másnap vett Mollynak egy gyönyörű báli ruhát. A bál napján pedig Mollyt hatalmas, könnyfakasztó meglepetés érte. Az apja vitte el a bálba.
A végzős diákok és szüleik a csarnok előtt sereglettek, amikor egy hangos autó vonta magára a figyelmüket.
Danny kiugrott a teherautóból. Letette a tolószéket a gyepre, és segített Mollynak kiszállni. A kerekesszéket a vörös szőnyegen tolta, miközben az egybegyűltek ámulva figyelték.
Danny a táncparkettre lépett a lányával, ahogy a zene felcsendült. Felemelte Mollyt, és körbe-körbe vitte, szinkronban a dallamos zenei estével. Molly egy pillanatra elfelejtette, hogy fogyatékkal él, és szívből nevetett, ahogy az apja folyamatosan ringatta a karjában.
„Az apukám az én igazi szuperhősöm. Jobban szeretem őt, mint bármi mást ezen a világon. Áldottnak és büszkének érzem magam, hogy a lánya vagyok” – sírta Molly a barátainak a tánc után.
Eközben Danny lett az este egyik főszereplője. Az összes szülő köréje sereglett, hogy dicsérjék és megtapsolják. Danny ezután mesélt egy kicsit magáról és a lányáról, keveset tudva arról, hogy az az este hamarosan megváltoztatja az életüket.
Danny és Molly hazatértek, és az estéről beszélgettek. Aztán Danny lefektette Mollyt a hálószobájában, és csendben kiosont a házból.
Kiderült, hogy Danny másodállásban gondozóként dolgozott egy helyi idősek otthonában. A részmunkaidős kamionsofőri munkája mellett túlórázott, hogy pénzt spóroljon a lánya kezelésére. Amikor Molly fogyatékosságát évekkel ezelőtt diagnosztizálták, sokan azt mondták Dannynek és Daisynek, hogy soha nem lesz képes járni.
Egy orvos azonban biztosította őket, hogy kezelni fogja a lányt, és helyreállítja a lábát. Így Danny abbahagyta a kocsmákban való bulizást a barátaival, és két munkát vállalt.
Daisy félreértette őt, és azt hitte, hogy a kocsmában vesztegeti az idejét. Danny megpróbálta elmagyarázni neki, de a nő nem bízott benne. Állandó kételyei és heves vitái nem sokkal később a szakításukhoz vezettek. Danny soha nem törődött vele, mert csak arra koncentrált, hogy pénzt gyűjtsön Molly műtétjére, és keményen dolgozott a következő években.
Dannynek fájt, valahányszor felidézte a múltját. Még azon az estén is, amikor munkába vezetve nem tudta lerázni a gondolatait azokról a szörnyű dolgokról, amelyeket a volt felesége mondott neki. Befejezte a műszakját, és hazatért, felkészületlenül a meglepetésre, ami rá és Mollyra várt.
Aznap reggel, amikor hazaért a munkából, Dannynek édes meglepetésben volt része, amikor egy csomagot talált a postaládájában.
„Egy csomag? Ki küldte?” – tűnődött. A rajta lévő kártyán ez állt: „Az év apukája!”
Benne Danny egy 10 000 dollárról szóló csekket és egy másik üzenetet talált:
„Kedves Danny, reméljük, hogy ez javítani fog a lányod életén. Sok szerencsét a műtétjéhez, és reméljük, hogy esténként több időt töltesz vele. A legjobb kívánságokkal, a báli pajtásaid!”
Danny rájött, hogy a szülők, akikkel előző este találkozott, állnak emögött. Örömkönnyeket hullatott, és megosztotta a jó hírt Mollyval.
„Tényleg?! Istenem, apa… Ez hihetetlen!” A lány nevetett, és a vállán sírdogált.
A Danny által félretett pénzből és a 10 000 dolláros csekkből Molly megkapta a műtétet. Sikeres volt, és fokozatosan mankó nélkül is tudott járni.
Közben Danny felmondott a második munkahelyén, hogy több időt tölthessen a lányával. A lány ösztöndíjat kapott, hogy építészetet tanuljon egy másik államban, és három hónap múlva indult volna.
Danny a lehető legjobban ki akarta használni a Mollyval töltött időt. Megtanította főzni, táncolni, kerékpározni, sőt még futni is. Csak azt akarta, hogy a lánya normális életet éljen, és soha ne nézzen vissza azokra az időkre, amikor még kerekesszékkel és mankóval járt.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Nincs erősebb szeretet a világon, mint a szülői szeretet. Danny mindent megtett, hogy segítsen a lányának járni. Két munkát vállalt, hogy pénzt gyűjtsön a műtétre, és még a bálba is elvitte, amikor nem volt kísérője.
- Egy apa mindig szuperhős a gyermekei számára. Még akkor is, amikor mindenki azt mondta Dannynek, hogy a lánya soha többé nem fog tudni járni, ő nem veszítette el a reményt, és azon dolgozott, hogy újra járni tudjon. Ő volt a lány igazi szuperhőse és inspirálója az életnek.
Ez egy kitalált történet, bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés.
