Egy gyászoló, magányos halász reményt és okot talált az életre, amikor felfedezett egy kisfiút a küszöbén. Örökbe fogadta a fiút, és határtalan szeretettel és büszkeséggel nevelte fel. Ám 17 évvel később egy gazdag idegen érkezett, aki azzal fenyegetett, hogy darabokra szedi a világukat, és elviszi a fiút.
Az időjárásnak kitett halászhajó lágyan ringatózott a dokkhoz, miközben András az utolsó csomót is rögzítette. 54 éves korában a bőrkeményedéses keze gyakorlott könnyedséggel mozgott, még akkor is, amikor a sok munkától fájt a keze.
A falu szélén álló kis ház várt rá, ahogy Mária halála óta minden este. Nem volt gyerekkacaj, nem volt meleg ölelés – csak a gondolatainak csendes társasága és a nő fotói, akit túlságosan szeretett ahhoz, hogy pótolni tudja.
„Jó estét, András!” Az öreg József a verandáról szólította. „Jó fogás volt ma?”
„Éppen elég” – válaszolta András, miközben felemelte a kosarát. „A halak nem olyan magányosak, mint mi, ugye?”
„Legalább egy kutyát kellene szerezned magadnak” – javasolta Tom, már nem először. „Annak a házikónak szüksége van egy kis életre.”
András udvariasan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Mária szerette a kutyákat. Ez elég ok volt arra, hogy ne vegyen egyet.
A lángok táncoltak a kandallóban, amikor a férfi elhelyezkedett a székében, és egy újabb magányos este telt el előtte. A napi rutin játszódott le a fejében: a paradicsomot öntözni hajnalban, a csirkéket etetni, és az üres utcákon sétálni a hajójához.
Rápillantott Mária fényképére a kandallópárkányon. „Hallgatnom kellett volna rád, amikor gyereket akartál” – mormolta. „Mindig azt mondtad, hogy van időnk. Most nézz rám, úgy beszélek a képedhez, mintha talán válaszolnál.”
Hirtelen egy hang vágott át a gondolatain, halkan, de határozottan. Olyan volt, mint egy nyöszörgés vagy egy sírás, amit a téli szél hordoz. András leengedte a kávéscsészéjét, és figyelt. Megint ott volt, ezúttal még határozottabban.
Ízületei tiltakoztak, amikor felállt, és az ajtóhoz csoszogott. A tornác deszkái nyikorogtak a lába alatt, ahogy belenézett a sötétségbe. Újabb kiáltás, most már tisztábban.
„Halló?” – kiáltotta, de csak csend volt a válasz.
A szíve majdnem megállt, amikor meglátta – egy fonott kosár állt a küszöbön, benne takarók kavarogtak. Ahogy letérdelt mellé, apró ujjak nyúltak fel, belekapaszkodva a hideg éjszakai levegőbe.
„Édes Istenem” – suttogta, és a karjába kapta a batyut. Egy alig néhány hónapos kisfiú bámult rá nagy, kíváncsi szemekkel.
„Honnan jöttél, kicsikém?” András végigpásztázta az üres utcát, de bárki is hagyta itt ezt az értékes szállítmányt, már rég eltűnt, csak egy cetlit hagyott a kosárban:
„Ne keress engem. Kérlek, vigyázz rá. És szeresd úgy, mintha a sajátod lenne. Köszönöm és viszlát.”
A baba nyöszörgött, és András érezte, hogy valami megmozdul a mellkasában. Egy olyan érzés volt, amelyről azt hitte, hogy Máriával együtt meghalt.
„Pszt, minden rendben” – nyugtatta, és szorosan magához ölelte a gyermeket. „Melegítsünk meg. Mária – suttogta az éjszakai égboltba -, azt hiszem, lehet, hogy neked is közöd volt ehhez. Mindig azt mondtad, hogy a csodák akkor jönnek, amikor a legkevésbé számítunk rájuk.”
Odabent András bebugyolálta a babát Mária egyik régi takarójába, amelynek kifakult virágai ennyi év után is puhák voltak. A csecsemő sírása szelíd nyávogásba torkollott, miközben András tejet melegített a tűzhelyen, és eszébe jutott, hogy az öreg József lánya hogyan szokta etetni a csecsemőit.
„Kell neked egy név, kicsikém” – motyogta, miközben a csuklóján tesztelte a tej hőmérsékletét. A baba apró ujjai az időjárás viszontagságaitól megviselt hüvelykujja köré tekeredtek, és meglepő erővel kapaszkodtak. „Jól fogsz a kezeddel. Mint egy halász.”
A baba gurgulázott, a szemét kíváncsiságnak tűnő kíváncsisággal szegezte András arcára. Egy könnycsepp gördült végig András arcán, ahogy eszébe jutottak Mária évekkel ezelőtti szavai: „A gyermeki szeretet a legtisztább dolog a világon”.
„Mátyás” – mondta halkan, a név úgy jutott el hozzá, mintha a múltból suttogták volna. Ez volt Mária apjának a neve, egy jó erős név egy fiúnak. „Mit gondolsz erről, kicsim? Szeretnél Mátyás lenni?”
A baba huhogott, mosoly tört ki aprócska arcán. András érezte, hogy a szíve teljesen elolvad.
„Akkor eldőlt. Az én fiam leszel, Mátyás. Lehet, hogy nincs sok mindenem, de mindenem a tiéd. Együtt fogjuk ezt kitalálni.”
Aznap este András egy régi faládából rögtönzött kiságyat készített, és puha takarókkal bélelte ki. Az ágya mellé helyezte, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a gyermek egyedül legyen egy másik szobában.
Ahogy a holdfény beszűrődött az ablakon, figyelte, ahogy Mátyás mellkasa folyamatosan emelkedik és süllyed.
„Megígérem neked – suttogta, és lehajolt, hogy megérintse a baba bársonyos arcát -, olyan apa leszek, amilyet megérdemelsz”.
A baba békésen aludt, egyik apró keze még mindig András ujja köré tekeredett, mintha már tudná, hogy otthon van.
Tizenhét év eltelt egy szempillantás alatt.
A kert egyre teljesebb lett, Mátyás nevetésének hangjától táplálva. András minden reggel arra ébredt, hogy Mátyás már a kertben van, és a csirkékkel beszélget, miközben eteti őket.
„Jó reggelt, apa!” Mátyás kiáltott. „Róza ma két tojást rakott. Ő a kedvenced, ugye?”
„Ahogy te is a kedvenc fiam vagy” – válaszolta András egy kacsintással.
„Én vagyok az egyetlen fiad” – nevetett Mátyás, és a hang jobban felmelegítette András szívét, mint bármelyik nyári nap.
Egy reggel, amikor együtt dolgoztak a kertben, Mátyás hirtelen felnézett. „Apa? Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy megtaláltál engem?”
András keze megdermedt. „Hát persze.”
„Sajnáltad… sajnáltad valaha is? Hogy valaki itt hagyott engem?”
András közel húzta magához a fiát, a földdel borított kezével együtt. „Mátyás, téged nem hagytak itt. Nekem adtak téged. A legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.”
„Még annál is nagyobb, mint amikor anya igent mondott a házasságra?” kérdezte.
„A Holdig és vissza szeretett volna téged” – mondta András, a hangja érdes volt az érzelmektől. „Néha látom őt abban, ahogyan te ezeket a növényeket gondozod. Ugyanolyan gyengéd érintése volt.”
András minden reggel figyelte, ahogy a fia elfogyasztja a reggelit az iskola előtt, és csodálkozott, hogy az elhagyott csecsemőből milyen ragyogó, energikus fiatalember lett. Mátyás szemei – amelyek az első este olyan titokzatosak voltak – most intelligenciától és huncutságtól csillogtak.
„Apa!” – kiáltotta, amikor iskola után berontott az ajtón. „Az edző azt mondja, lehet, hogy a következő szezonban én leszek a csapatkapitány!”
András felnézett a horgászhálók közül, és büszkeség melegítette időjárásfüggő arcát. „Ez az én fiam. Az anyád büszke lenne…” – azon kapta magát, hogy néha úgy beszélt Máriáról, mintha ő lenne Mátyás szülőanyja.
„Mesélj még egyszer róla?” Mátyás halkan kérdezte. „Arról, hogyan kertészkedett? Hogy énekelt főzés közben?”
„Majd máskor, fiam. Ezek a hálók nem javítják meg magukat.”
„Mindig ezt mondod” – kötekedett Mátyás, és felkapott egy almát a tálból. „Egy nap majd elfogynak a javítandó hálók, és akkor mindent el kell mondanod nekem.”
„Mindent, ugye?” András kuncogott. „Mint amikor azt hitted, hogy a tyúkok azért tojnak különböző színű tojásokat, mert szivárványmagot esznek?”
Hirtelen kinti gumiabroncsok csikorgása vágta át kényelmes csevegésüket. Az ablakon keresztül András látta, ahogy egy elegáns, piros Mercedes állt meg. Teljesen oda nem illőnek tűnt a szerény környékükön, mint egy páva a tyúkólban.
Egy magas, drága öltönyös férfi szállt ki a kocsiból, cipője túl fényes volt a poros utcához. Céltudatosan közeledett, minden lépése kimért és magabiztos volt.
A kopogás, amikor elhangzott, mintha visszhangzott volna a házban.
„Segíthetek?” Kérdezte András, épp csak elég szélesre nyitva az ajtót.
„András?” A férfi hangja kulturált és óvatos volt. „Endre vagyok. Beszélnünk kell a fiúról. Azért jöttem, hogy elvigyem.”
A szavak úgy ütötték meg Andrást, mint egy gyomorcsapás. Mindig is állandó félelemben élt, hogy békés életük megromlik. De soha nem gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik.
„Ki a fene maga? Nem tudom, miről beszél” – mondta, és az ujjai addig szorultak az ajtókeretre, amíg az ujjbegyei elfehéredtek.
„Szerintem tudja.” Endre tekintete egy pontra szegeződött András válla fölött. „Helló, Mátyás.”
„Honnan tudja a nevem?” Mátyás előrelépett, András védő karja ellenére.
„Mert az unokaöcsém vagy, és tizenhét éve kereslek.” Endre hangja megenyhült. „Bejöhetek? Ez a beszélgetés nem az utcára való.”
András érezte, hogy elgyengülnek a lábai, de félreállt. A nappaliban Mátyás közel ült hozzá a kopott kanapén, a válluk összeért.
„Nem jöhet csak úgy be ide – mondta András remegő hangon. „Nem sétálhat csak úgy be az életünkbe tizenhét év után, és…”
„Apa” – Mátyás gyengéden megérintette a karját. „Hallgassuk meg őt.”
A történet úgy ömlött ki, mint a víz egy átszakadt gátból. Endre a nővéréről – Mátyás édesanyjáról – beszélt, a küzdelmeiről, az eltűnéséről és a halálos ágyán tett vallomásáról, alig néhány héttel ezelőtt.
„Fiatal volt és rémült – magyarázta Endre, tökéletesen manikűrözött kezeit az ölében összekulcsolva. „Apánk nem értette volna meg. Elszökött veled, miután a barátja, az apád dobta őt, abban a reményben, hogy jobb életed lesz, mint amit ő akkoriban biztosítani tudott.”
„Szóval otthagyott a küszöbön?” kérdezte Mátyás. „Mintha SEMMI sem lettem volna?”
„Figyelt” – mondta Endre halkan. „Végignézte, ahogy András befogad téged. Távolról figyelte, ahogyan felnőttél. Azért választotta ezt a házat, mert látta Andrást a feleségével, korábban. Tudta, hogy itt szeretni fognak téged. Mindent elmondott nekünk, amikor rátaláltunk, tizenhét kimerítő év után.”
„Meg kell értened – folytatta Endre, Andráshoz fordulva -, ő az egyetlen, aki maradt belőle. És annyi minden vár rá. A legjobb iskolák, kapcsolatok, lehetőségek. Egy élet a… – mutatott a szerény környezetükre.
„Ez az élet – szakította félbe András, a hangja heves volt – több szeretettel telt meg, mint amennyit bármilyen fényűző kastély elbírna”.
„Apa, kérlek – suttogta Mátyás, és megszorította a kezét.
„De igaza van, nem?” András hangja megtört. „Többet érdemelsz, mint halászhálókat és zöldségeskerteket. Többet, mint egy öregember társasága.”
„Jobb életet érdemel” – vágott közbe Endre.
„Menni akarok” – mondta Mátyás halkan hosszú csend után.
András szúrósan megfordult. A szavakat úgy érezte, mintha Mária újra meghalna.
„Fiam…”
„Csak azért, hogy megismerjem őket. Hogy megértsem.” Mátyás szemei megértésért könyörögtek. „Visszajövök, apa. Megígérem. Tudnom kell, honnan jöttem, hogy tudjam, hová megyek.”
„Persze, hogy visszajössz.” András erőltette a szavakat a torkában lévő gombócon át. „Ez a te otthonod. Mindig is az lesz.”
A búcsú gyors volt, túl gyors a tizenhét évnyi szeretethez képest. András segített összepakolni egy táskát, a keze remegett, ahogy összehajtogatta Mátyás kedvenc kék pulóverét, azt, amire három hónap horgászpénzét félretette.
„A kert – mondta hirtelen Mátyás, megállva az ajtóban. „Ne hagyd, hogy elpusztuljon, amíg távol vagyok. Különösen anya rózsái.”
András bólintott, nem bízott a hangjában.
„Minden nap hívlak” – ígérte Mátyás, és hevesen megölelte. „Minden egyes nap. És visszajövök, mielőtt észrevennéd.”
András az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a piros Mercedes eltűnik, és magával viszi a szívét. Az utolsó dolog, amit látott, Mátyás hátrafelé fordított arca volt, ahogy a hátsó ablakon keresztül figyelte őt, és a kezét az üveghez szorította.
A napok összemosódtak. És a csend András körül minden egyes hét elteltével egyre súlyosabbá vált.
Mátyás eleinte rendszeresen hívta, és csodálkozott az új világán. Aztán egyre ritkábban és rövidebben, míg végül úgy érezte, mintha egy idegennel beszélgetne.
A zöldségek beértek és elpusztultak. András nem bírta elviselni, hogy Mátyás segítsége nélkül felszedje őket. Úgy tűnt, még a csirkéknek is hiányzott. Róza napokig nem tojt, a többiek pedig kedvetlenül csipegették a takarmányt.
„Nem jön vissza, ugye, kislány?” mormogta András egy reggel Rózának. „Nem hibáztathatom. Ki választaná ezt a kunyhót a kastély helyett, amit felajánlanak neki?”
Minden este Mátyás szobájában ült, és nézegette a focitrófeákat, az iskolai fotókat és a kis kagylógyűjteményt, amelyet az évek során gyűjtöttek össze.
„Olyan életet él, amilyet megérdemel” – mondta András minden este Mária képének. „Olyan életet, amilyet te is akartál volna a miénknek. De Istenem, mennyire hiányzik. Úgy hiányzik, ahogy te hiányzol nekem.”
A ház valahogy nagyobbnak tűnt. És üresebbnek. A csend már nem békés volt, hanem nyomasztó. András azon kapta magát, hogy egyre többet beszélget a csirkékkel, csak hogy halljon egy hangot – bármilyen hangot – az udvaron.
Aztán egy este kopogtak az ajtón, amikor András az érintetlen vacsoráját bámulta. Másképp, mint az első alkalommal. Lágyabb, bizonytalanabb.
Kinyitotta az ajtót, és Mátyást találta ott állni, leesett vállakkal és vörös szemekkel.
„Nem tudtam aludni – mondta Mátyás egyszerűen. „Az ágyak túl puhák, és a ház túl nagy. Minden túl sok és nem elég.”
„Fiam, mit csinálsz…”
„Kedvesek, apa. Az én vérem. De te…” Mátyás hangja megszakadt. „Te vagy az APÁM! Az egyetlen, akire valaha szükségem volt. Az egyetlen, akire valaha is szükségem lesz. Nem tudok nélküled lenni.”
– A csirkék egész nap a nevedet kopogtatták! – viccelődött András, és letörölt egy könnycseppet.
– Csak a csirkék? Mátyásnak sikerült mosolyt elővarázsolnia.
Könnyek szöktek András szemébe, ahogy a fiára nézett, szíve tele volt szeretettel és büszkeséggel. – Mi van a nagybátyáddal?
„Ne aggódj, apa. Biztos vagyok benne, hogy újra eljön értem. De ezúttal nem hagylak el… mindegy, hogy mi lesz.”
András magához húzta, és érezte, hogy a könnycseppek az ingébe ivódnak. „Isten hozott itthon, fiam! Isten hozott itthon.”
Ahogy bementek a házba, Mátyás körülnézett, arca izzott a nosztalgiától és a megkönnyebbüléstől. Megfogta András kezét, és szorosan fogta, mintha pótolni akarná a távol töltött heteket. Tudták, hogy szükségük van egymásra.
(Ez egy kitalált történet, bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés.)