Kelj fel azonnal, egy óra múlva itt a vendégsereg!” – ordította az anyós, aki úgy döntött, partit rendez… a menyének lakásában. De amikor Marianna felkelt, az anyós ELÁJULT a látványtól…
Marianna megint álomba zuhant. Olyan volt, mintha egy sűrű, ragacsos masszába merülne. Hol forró szirupban úszott, hol jeges vízben. Egyszerre volt fázós és lázas. A teste elolvadt, a gondolatai pedig össze-vissza cikáztak: rémálmokból Excel-táblákba, a számok egymásba csúsztak, mint valami elrontott képlet.
És a háttérben egy furcsa zaj… tompa, mintha víz alól hallatszana.
A következő pillanatban jéghideg víz zúdult rá – szó szerint.
Mintha valaki egy horgot akasztott volna belé, és hirtelen kirántotta volna. Azonnal felhangzott egy nyers, ideges hang:
– „Te mit alszol még?”
Marianna nehezen nyitotta ki a szemét. Fölé hajolt az anyósa. Ahogy mindig, most is összeszorított szájjal, ökölbe szorított kézzel állt fölötte – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aggódik érte.
De már mondta is:
– „Kelj már fel végre, mondom! Egy óra múlva jönnek a vendégek! Takarítani kell, főzni, rendet rakni!”
Marianna csak nézett rá. A szemében nem volt sem harag, sem pánik – csak végtelen fáradtság. Második napja feküdt le gyengén, erőtlenül. Még a férje, László is békén hagyta – látta, hogy a felesége rosszul van.
Estére mindig 39-40 fokos láza lett. Ételt sem tudott készíteni – enni sem bírt. Csak teát kortyolgatott.
– „Vendégek? Komolyan? Nekem most is 39 fokos lázam van…” – nyögte Marianna halkan, alig hallhatóan.
– „Milyen láz? Ugyan már, ne színészkedj! Ne is próbálj elbliccelni, kislány!” – fortyant fel az anyós, Szalayné Ilona. Mint mindig, most is biztos volt benne, hogy a meny csak megjátssza magát, hogy elkerülje a feladatokat.
Ilona szerint Marianna nem volt méltó a fiához.
– „Az én fiam megérdemelt volna egy rendes nőt. Nem egy ilyen lusta, nyavalygós menyecskét, aki egész nap csak heverészik.”
Marianna ezt már annyiszor hallotta, hogy szinte kívülről tudta a monológot. De most már nem volt ereje se vitatkozni, se dühöngeni. A legjobb, amit tehetett, hogy megpróbálta elkerülni az összeomlást – szó szerint.
Ilona mindig így jött: előzetes bejelentés nélkül, ajtónyitás után rögtön vádaskodással kezdett. Mintha direkt keresné, hogy mibe köthet bele. És ez alkalommal is hozott magával valami társaságot – és természetesen nem az ő lakásában, hanem Mariannáéknál akarta levezényelni a találkozót.
Ő és László nemrég vásároltak egy kis lakást, hitelből, hosszú évek takarékoskodása után. Átgondolt döntés volt: alaposan körüljárták a lehetőségeket, megnézték a környéket, a munkahely közelségét – minden szempontból jó döntés volt.
Ilona viszont sosem értett egyet ezzel.
– „Ugyan már, mi szükség van hitelre? Jöjjetek inkább hozzám! Én úgysem használom ki a nappalit. Spóroljatok, aztán majd egyszer vesztek valamit rendesen, készpénzért.”
És amikor meghallotta az árát, amit a fiatalok a lakásért fizettek, egyenesen kiakadt:
– „Ennyi pénzt egy ilyen kis lyukért? Bolondok vagytok!”
Marianna sosem felejti el azt a nézést.
Marianna próbált felkelni, de úgy érezte, mintha a saját teste ellenállna.
– „Nem megy… gyenge vagyok… fáj minden porcikám…” – suttogta, miközben lassan az ágy szélére kúszott.
Ilona persze ezt sem hagyta szó nélkül.
– „Persze! A nagy semmittevésben elfáradtál! Bezzeg az én időmben egy nő három gyereket nevelt, dolgozott, főzött, takarított, és soha nem panaszkodott!”
– „Ilona néni, kérem… én nem bírnám most…” – szólt be halkan Marianna a fürdőből, miközben hideg vízzel próbálta lehűteni magát.
Ilona eközben már a nappaliban járkált fel-alá, és telefonált.
– „Laci, fiam! Anyád vagyok, vedd fel már!” – csipogta a mobiljába, majd amikor végre sikerült elérnie a fiát, már ömlött belőle a panaszáradat.
– „Nem igaz, hogy ilyen nőt vettél el! Haldoklik, azt mondja, de közben csak fekszik, mint egy kolonc. Mi lesz a vendégekkel?!”
László a munkahelyén próbált koncentrálni a képernyőre, de már remegett a keze. Tudta, hogy anyja túlzásba viszi, de most a feleségét is féltette.
– „Anya, menj haza, kérlek. Mari beteg. Tényleg. Már tegnap is alig bírt beszélni.”
– „Haza? Mikor már mindenki jön?! Micsoda szégyen lenne visszamondani! Én már kihívtam a Borikát, meg az Emeséék is úton vannak!”
Közben Marianna kijött a fürdőből. Elhaladt az anyósa mellett, de egy szót sem szólt. Csendben odament a nappalihoz, ahol az étkezőasztal állt. Levette róla a műanyag terítőt, betekerte magát vele, leült a földre, és elkezdett sírni.
Ez volt az a pillanat, amikor Ilona végre elhallgatott.
– „Mi van veled, lányom…?” – kérdezte döbbenten.
– „Semmi, csak szégyellem magam. Hogy hagyom magam így megalázni. Beteg vagyok, de még így is kevés vagyok neked. De tudod mit? Nem érdekel. Ülj le, tálalj, vendégeld meg őket. Használj, amit akarsz, vidd a lakást is, ha úgy gondolod!”
Ilona döbbenten állt. Soha nem látta ilyen megtörtnek, ilyen dühösnek és egyben ilyen őszintének ezt a lányt.
Ebben a pillanatban csengettek.
– „Na, tessék…” – sóhajtotta Marianna. – „Jöttek. A vendégek.”
De Ilona nem nyitott ajtót. Csak állt, némán, mint akit fejbe vágtak.
A csengő újra megszólalt. Marianna feltápászkodott, odabotorkált az ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idős házaspár állt – Ilona unokatestvérei, akikkel régen is csak ünnepekkor találkozott.
– „Szia Ilonka! Mi már itt vagyunk!” – mosolygott Borika.
De Ilona nem felelt. Marianna csak annyit mondott:
– „Jó napot kívánok. Kérem, bocsássanak meg… de most nem alkalmas az időpont. Én beteg vagyok, és a férjem sincs itthon. Talán majd máskor…”
A házaspár meglepődött, majd zavartan bólintottak és visszafordultak.
Amikor az ajtó becsukódott, Ilona végre megszólalt:
– „Mari… én… nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy.”
– „Mert soha nem kérdezed. Csak parancsolsz. Mint egy tábornok.”
Ilona leült a kanapéra, némán.
Ez volt az első nap, hogy nem volt hangos.
Este, amikor László hazaért, csend volt a lakásban. Ilona mosogatott. Marianna a kanapén feküdt, betakarva. A férje odament hozzá, megsimogatta a homlokát.
– „Látom, végre pihenhetsz…”
Marianna elmosolyodott.
Ilona pedig, a háttérből halkan megszólalt:
– „Főztem egy kis húslevest. Ha meggyógyulsz… talán majd ketten is meginhatjuk egyszer.”
Marianna csak annyit felelt:
– „Köszönöm, Ilona néni. Ez most jól esett.”
És ez volt az első nap, hogy valami megváltozott közöttük.
