Miután János felesége úgy döntött, hogy elutazik a világba, és hátrahagyja a családját, Jánosnak egyedül kellett gondoskodnia két kislányáról, a 4 éves Emmáról és az 5 éves Liliről.
Az életben való eligazodás nem volt könnyű az egyedülálló apuka számára, aki küzdött a munka, a gyerekek és a házimunka összeegyeztetésével, de tudta, hogy erősnek kell lennie a lányaiért, és mindent megtett azért, hogy nagyszerűen gondoskodjon róluk.
„Emma, Lili, ideje felkelni!” – ébresztette a lányait minden reggel halkan.
Az a bizonyos reggel sem indult másképp, leszámítva a hatalmas meglepetést, ami a konyhában várta őket.
Emma és Lili is vonakodott felkelni, de amint sikerült, kiválasztották a kedvenc ruhájukat, amit János segített nekik felvenni, és mindhárman lementek a földszintre, hogy reggelizzenek, mielőtt az oviba mennének. János úgy tervezte, hogy a szokásosat, zabpelyhet készít, tejjel, de abban a pillanatban, ahogy belépett a konyhába, elvesztette a fonalat. Az asztalon három tányér frissen sütött palacsinta állt lekvárral és gyümölcsökkel.
„Lányok, láttátok ezt?” – kérdezte zavartan.
Lili szeme tágra nyílt. „Hűha, palacsinták! Te csináltad őket, apa?”
„Nem, nem én csináltam. Talán Sára néni korábban beugrott” – mondta, és elővette a telefonját, hogy felhívhassa a húgát, és megkérdezze, ő készítette-e a reggelit.
Meglepetésére Sára azt mondta, hogy aznap reggel nem ugrott be, és tudni akarta, miért kérdezi, de János azt mondta, hogy semmi, és elment ellenőrizni a bejárati ajtót és az ablakokat, de nem volt nyoma, hogy bárki erőszakkal behatolt volna a házba.
„Biztonságos az étel, apa?” Emma megkérdezte, és János azt mondta, hogy igen, bár tétován.
Zavarában nem tudta megállni, hogy ne gondolkodjon azon, ki lehet az, aki palacsintával vendégelte meg őket, de mivel már késésben voltak, elvitte a lányokat az óvodába, és elment dolgozni.
Amikor aznap este hazatértek a lányokkal, újabb meglepetés várta őket. A pázsit, amelyet Jánosnak nem volt ideje lenyírni, szépen le volt nyírva. „Ez kezd furcsa lenni” – motyogta magában János, és továbbment, hogy újra ellenőrizze a házat, de semmi szokatlan nem volt.
Másnap reggel úgy döntött, hogy megkeresi a választ arra a kérdésre, ami egész éjjel foglalkoztatta, ezért reggel hat óra körül felébredt, és elbújt a konyhában. Meglepetésére egy nőt látott bemászni az ablakon.
Valami kopottas ruhát viselt, és rögtön mosogatni kezdett. Az egyik pillanatban elővett egy darab sajtot a táskájából, és ismét palacsintát kezdett készíteni.
Ahogy kilépett a rejtekhelyéről, János elkiáltotta magát: – Várj, kérlek, nem foglak bántani. Te csináltad azokat a palacsintákat, ugye? Kérlek, mondd el, miért csinálod ezt? Ne félj tőlem, én vagyok a lányok apja, és soha nem bántanék egy nőt, főleg, ha már annyit segítettél nekem”.
A titokzatos nő ekkor megállt, és János felé fordította az arcát. Valóban ismerősnek tűnt, de nem emlékezett, hol látta már korábban.
„Találkoztunk már, ugye?” – kérdezte zavartan.
A nő bólintott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a lányok elkezdtek kiabálni: „Apu, apu”. János ekkor megkérte a nőtől, hogy foglaljon helyet a vacsoraasztalnál, és ismerkedjen meg Emmával és Lilivel, és a nő beleegyezett.
„Gyertek, lányok, meglepetésvendégünk van odalent – mondta. A lányok követték őt a konyhába, kíváncsian, hogy ki látogatta meg őket. A nő az ablak mellett állt, készen arra, hogy elmeneküljön.
„Ki az a nő, apa?” Lili kérdezte.
„Derítsük ki együtt” – válaszolta a férfi. A nőhöz fordulva János hozzátette: „Kérlek ülj le. Hozhatok egy kis kávét?”
„János vagyok – kezdte a férfi -, ők pedig a lányaim, Emma és Lili. Te segítettél nekünk, és szeretném tudni, miért”.
A nő ezután elmondta, hogy János segített neki két hónappal ezelőtt, amikor nagyon rossz helyen volt.
„Segítettem neked? Hogyan?” János kíváncsian várta, hogy megértse.
„Az út mellett feküdtem, gyengén és kétségbeesetten. Mindenki elment mellettem, de te megálltál. Elvittél egy jótékonysági kórházba. Súlyosan ki voltam száradva, és meg is halhattam volna. Amikor felébredtem, már nem voltál ott, de meggyőztem a parkolóőrt, hogy tudja meg a kocsid rendszámát. Megtudtam, hol laksz, és úgy döntöttem, hogy megköszönöm neked.”
János hirtelen rájött. „Most már emlékszem. Szörnyű állapotban voltál. Nem hagyhattalak csak úgy ott.”
A nő, aki Kláraként mutatkozott be, azt mondta: „A kedvességed megmentett engem. A volt férjem becsapott, elutazott, elvett mindent, és az utcán hagyott. Nem volt semmim és senkim, akihez fordulhattam volna”.
Emma és Lili figyelmesen hallgatták, kis arcukon aggodalommal telve. „Ez olyan szomorú” – motyogta Emma halkan.
„De miért vagy itt?” János nem tudta megállni, hogy ne csodálkozzon.
„A segítséged adta az erőt, hogy folytassam. Elmentem a követségre, és elmondtam nekik a történetemet. Segítettek új papírokat szerezni, és összehoztak egy ügyvéddel, hogy harcoljak a fiamért. Állást kaptam postai dolgozóként. De szerettem volna meghálálni, hogy kifejezzem a hálámat. Láttam, milyen fáradtnak tűntél, amikor minden nap hazajöttél, ezért úgy döntöttem, hogy apróságokkal segítek neked.”
János meghatódva a nő történetétől, azt mondta: „Klára, nagyra értékelem, amit tettél, de nem törhetsz be csak úgy az otthonunkba. Nem biztonságos, és megijedtem tőle.”
„Nagyon sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Csak segíteni akartam” – felelte Klára szégyenkezve.
Hogy felvidítsák, a lányok megköszönték a palacsintát, és megjegyezték, hogy nagyon finom volt.
János mély levegőt vett, és megkönnyebbült, hogy megtanulta, ki készíti a palacsintát, majd így szólt: – Klára, csináljuk másképp. Nincs több lopakodás, oké? Mi lenne, ha néha-néha csatlakoznál hozzánk reggelizni? Így jobban megismerhetnénk egymást.”
Klára örömmel fogadta el a nagylelkű ajánlatot.
Ezután elmondta az élettörténetét, és elmagyarázta, hogy megpróbál újraegyesülni a fiával. Miután ezt meghallotta, János beleegyezett, hogy segít neki megvalósítani ezt az álmát. Idővel összekovácsolódtak, és mindkettőjük családja számára új fejezetet nyitottak, amely tele volt reménnyel és kölcsönös támogatással.
Kérjük, oszd meg ezt a cikket a barátaiddal a Facebookon.
