Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”
Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás a szíven.Balázs nem kiabált. Nem tört-zúzott. Csak mondta. Hidegen, tárgyilagosan.És közben még csak rám sem nézett.
Álltam a konyha közepén. A kezem remegett, benne a bögrével, amit épp neki akartam vinni. A gőz felszállt a csészéből, de én már nem éreztem a melegét. A szavak szétfoszlottak a levegőben, mint a pára.Valahol bent, mélyen, valami eltört. Csendben. Egy hang nélkül.
Nem válaszoltam. Nem sírtam. Nem estem neki, pedig annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot.Csak letettem a bögrét, megigazítottam a hajam, és elindultam a szobába.
Másnap reggel.
Felkeltem a szokásos időben. Fél hatkor.A nap még csak épphogy pirkadt, a ház sötét és néma volt. Balázs horkolt a nappaliban, fejjel lefelé a kanapén, valami elcsúszott takaró alatt.
Nem szóltam semmit. Nem hagytam üzenetet. Nem írtam drámai búcsúlevelet.Csak fogtam egy hátizsákot, és elkezdtem pakolni.
Két pulóver. Egy termosz, benne feketekávé. A tulajdoni lap, amit a nagymamámtól örököltem.És a hallgatásom.A legnehezebb tárgy, amit valaha vittem magammal.
Balázs nem kérdezte, hova megyek. Nem is nézett rám. Csak morgott valamit, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.
– Végre egy kis nyugalom – motyogta félálomban.
Nem tudta, hogy amit most nyer, az örökre elveszít engem.
A falu felé vezető út hosszabb volt, mint emlékeztem.
Vonat. Aztán egy nyikorgó, kátyús busz. Végül gyalog. Tíz perc séta. A bokám sajgott, a hátamon a táska húzta a vállamat, de mentem. Mert tudtam, hova megyek.
És akkor, ott volt.A ház.
A gyerekkorom otthona.Ahol a nyarak illata még mindig a diófa leveleiben bújt meg. Ahol a szél is másképp fújt.Régi volt, megkopott, kicsit megroggyant – mint én is. De állt. És várt.
Az udvaron az almafák még mindig virágoztak.A kert elvadult, tele gyommal – de élő volt. Dús és vad, akár az elfojtott remények.És amikor kinyitottam az ajtót – ami nyikorogva adta meg magát –, egy hang szinte suttogott a fejemben:
„Végre hazajöttél.”
A következő napokban nem történt semmi látványos. Csak az életem kezdett visszatérni.
Port töröltem. Kimosott függönyöket akasztottam fel. Átrendeztem a konyhát, kitettem egy viaszos vászonterítőt.Reggelente teát főztem, és kiültem a verandára.Délután kapáltam, estére megfájdult a derekam. De nem bántam.
Este a petróleumlámpa sárgás fényénél olvastam leveleket, amiket Zsófi mama írt nekem még gyerekkoromban.A sorai olyanok voltak, mint ölelések.És lassan, napról napra, valami bennem újra életre kelt. Mint a tavaszi rügy egy hosszú tél után.
Egyik reggel Katalin néni állt a kapuban, két tyúkkal a kezében.
– Friss tojás minden reggel, kislányom. Látom rajtad… egyszer még kecskéd is lesz. Olyan vér van benned.
Nevettem. Hangosan. Először hetek óta.
Aztán egy délután eljöttem a rendelőbe gyógyszert váltani, és a doktornő megkérdezte:
– Te nem vállalnál itt hetente pár nap adminisztrációt? Tudjuk, mit tanultál. Kéne valaki, aki figyel, nem csak ül.
És én igent mondtam.Nem pénzért. Nem dicséretért.Hanem azért, mert valaki végre azt mondta: „kellessz.”
Aztán eljött az a reggel.
Épp a tyúkokat etettem, mikor kopogtak.Kiléptem a verandára. És ott állt Balázs. Mellette Erzsébet néni, az anyja. Kifulladva, izzadtan, egy bőrönddel a kezében.
– Na, hát… megjöttünk – köhintett Balázs.
– Tessék? – kérdeztem, mintha nem érteném.
– Hát, gondoltuk, ha már van házad… lenne hol lakni. Mama nem bírja már a várost. Neked úgyis egyedül unalmas itt.
És abban a pillanatban, ott a kapu előtt, valami végérvényesen a helyére kattant bennem.
– Ne haragudjatok – mondtam halkan, de határozottan. – De itt már nincs helye annak, aki egykor kidobott abból, ami az enyém volt.
– Mi?! De hát mi vagyunk a családod! – hápogott Erzsébet néni.
– A család az, aki velem maradt, amikor semmim sem volt.Aki nem nevetett rajtam, amikor összetörtem.Ti nem voltatok azok.
Balázs nem szólt. Nem könyörgött.Csak nézett. És tudta. Hogy elkésett.
Most minden reggel a napkelte előtt kelek.
Mezítláb sétálok a harmatos fűben, megölelem az egyik almafát.Kávét főzök magamnak. Nem muszájból. Hanem mert jó.Van kutyám.Van kertem.Van csendem. És van nevetésem.
És minden este, mikor lefekszem, csak ennyit suttogok a sötétbe:
„Zsófi mama, sikerült. Hazataláltam. És most már nem hagyom magam. Soha többé.” 🌙
