Amikor Katalin meglátta begördülni a kisteherautót a poros bekötőúton, gyorsan letette a vödröt, amivel épp vizet vitt a ház melletti kis virágoskertbe.
– Itt vannak végre! – sóhajtott megkönnyebbülten.
Odament, és megmutatta a rakodóknak, hova tegyék a zsákokat meg a vödröket.
– A cement mehet a ház sarkába, a festékesdobozokat pedig vigyék a verandára, de óvatosan ám, nehogy megsérüljenek – utasította őket határozottan.
A régi vályogház falai megrepedtek, a tető alatt szinte már belátni lehetett, ahogy a cserepek elmozdultak. Az alap is megsüllyedt itt-ott, különösen a hátsó részénél.
– Még egy esős évszak, és az egész a nyakunkba szakad – motyogta Katalin magának.
Ebben a pillanatban megjelent a szomszédasszonya, Marika, aki rendszerint mindenféle „fontos dolgot” csak akkor kellett elintézzen, amikor Katalin is a legmélyebb munkában volt.
– Szia, Kati! Még mindig a felújítással vagy elfoglalva? Te aztán rendesen nyakadba vetted a világot, mintha egy mókus lennél a mókuskerékben! – nevetgélt Marika, de Katalin csak elhúzta a száját.
– Mondjad inkább, Marika, mit szeretnél? Csak csevegni jöttél, vagy valami konkrét ügyben?
– Hát… – Marika megtorpant, majd kicsit szégyenkezve folytatta. – Igazából lenne egy kis kérésem. Tudod, a férjem, a Karesz, megint vett valami alkatrészt a kocsira. Én meg már egy kenyeret se tudok venni. Csak ötszázat kérnék, három nap múlva visszaadom, becsszó.
Katalin felsóhajtott.
– Neked mindig pont három nap. – Aztán meglágyult a tekintete. – Gyere be, adok. De most aztán tényleg hozd vissza, mert nézd csak körül: felújítok, és minden forint számít.
– Jaj, Kati, Isten áldjon meg! Tudtam, hogy számíthatok rád! – majd vigyorogva hozzátette: – De mondd csak, mi van közted és Feri bácsi között? Láttam, tegnap is sokáig beszélgettetek!
– Jaj, ne bolondozz, Marika. Feri bácsi ajánlott nekem egy kis mellékest, egy ismerős házánál. Erről tárgyaltunk. De te mindig többet képzelsz bele mindenbe, mint kéne.
– Hát… csak mondom, hogy nem vén az ember, ha jóképű még! – kacsintott Marika, de Katalin csak legyintett.
– Majd beszélgess inkább a saját férjeddel, aki szereti elkártyázni a fizetését, nem máséval.
– Jaj, ne sértődj meg, csak ugratlak! Na, adod a pénzt?
Katalin bement a házba, kis idő múlva visszajött egy ötszázassal.– Tessék, és mond meg Karesznak, hogy a legközelebbi melóra jelentkezhetne a Pista bácsinál. Ő keresi a brigádtagokat, rendes fizetés is van.
– Köszi, Kati. Te mindig annyira… egyenes vagy – mondta Marika lesütött szemmel, majd eloldalgott.
Ahogy Marika elment, Katalin gyerekei sorban megjelentek a verandán.
– Na, fiúk! – szólt oda nekik. – Fogjatok seprűt, vésőt, kezdjük a fal lekaparását. Olesz, te meg, amint visszaérsz a boltból, segíthetsz nekik!
A két fiú, Misi és Balázs, készségesen bólogattak, és már vitték is az eszközöket. Olesz, a lánya, még a faluban volt kenyérért, de ő is minden nap kivette a részét a munkából.
Ez az élet: napi munka, szervezés, takarítás, gyereknevelés.
Katalin már évek óta egyedül nevelte három gyermekét ebben az elhanyagolt házban a falu szélén. Valaha a szülei nagy, rendezett házában éltek, de egy éjszakai tűzvész mindent elvitt. Csoda, hogy túlélték. A férje, András, nem bírta elviselni a felelősséget, és egyik napról a másikra eltűnt az életükből.
A szóbeszéd szerint egy nála fiatalabb nőnél talált menedéket – olyannál, akinek nem volt három gyereke, akinek nem volt leégett háza, akinek nem kellett felkelnie hajnali ötkor a mosáshoz. Katalin nem kutatott utána. Neki túl sok dolga volt a jelenben.
A gyerekei sem kérdezték. Balázs, a legnagyobb, egyszerűen eltüntette az összes közös fényképet. Nem mondott semmit. Nem is kellett. Katalin tudta: a gyerekeknek csak ő maradt – és ez így volt jól.
Ahogy esteledett, a gyerekek már befejezték a vakolat leverését, és Olesz is visszatért. Katalin a vacsorát készítette elő, mikor a lányához fordult.
– Olesz, mi van veled meg a Dani gyerekkel? Komolyodik valami, vagy csak barátkoztok még mindig?
– Anya, kérlek… nem kell mindig erről faggatni – mondta Olesz, miközben helyet foglalt egy kisszéken.
– Nézd, én csak azt akarom, hogy ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, amiket én. András kívülről rendesnek tűnt, de belül… egy gyáva ember volt. Ne bízd az életed olyanra, aki az első nehézség elől elszalad.
Olesz nem válaszolt, de szeme mélyén valami megmozdult. Talán megértette, talán már korábban is tudta.
A vacsora után a fiúk a fürdő előkészítésébe kezdtek, Olesz pedig segített az edények elpakolásában. Katalin egy kis dobozt húzott elő a szekrényből. A lány felfigyelt rá.
– Ez micsoda?
– Semmi fontos – felelte Katalin, de a gyerekek már köré gyűltek.
– Anya, ebben van a medálod, igaz? Azt mondták, kitüntetést kaptál régen. Miért nem meséltél róla?
Katalin hosszan nézett a dobozra. Majd leült, és kinyitotta.
A medál hidegen csillant a félhomályban.
– Tizenhat éves voltam. Egyik este, mikor hazafelé mentem, hallottam egy halk sírást a távfűtési akna felől. Nem tudtam nem megnézni. És akkor… egy kis doboz volt ott. Egy baba. Egy élő kisfiú. A szülei valószínűleg megszabadulni akartak tőle.
A gyerekek döbbenten nézték anyjukat. Soha nem hallották ezt a történetet.
– Kihívtam a mentőket, de addigra már kiemeltem a babát. Én voltam az első, aki a kezébe vette. Ezért kaptam a medált. És talán ezért… van ez az érzésem, hogy az élet mindig visszaadja, amit beleteszel.
A jó cselekedet visszatér
A történet mélyen megérintette a gyerekeket. Egy darabig senki sem szólt, majd Balázs szólalt meg:
– Anyu… ezért kaptad azt a régi dobozt a szekrény tetején?
– Igen. Ez a medál emlékeztetett rá, hogy az ember nem a díjakért, hanem szívből cselekszik jót – mondta Katalin, és óvatosan visszazárta a dobozt. – De most már gyertek, fiúk, kész a fürdő, aztán vacsora és pihenés!
A gyerekek elindultak, csak Olesz maradt vissza.
– Anya… azt hiszem, mindig tudtam, hogy különleges vagy – suttogta, és megölelte őt. Katalin csak halkan mosolygott.
Másnap reggel váratlan vendég érkezett. Géza bácsi, a falu polgármestere, személyesen állított be hozzájuk.
– Jó reggelt, Kati! – mondta kicsit lihegve. – Lenne egy ajánlatom. A fiaidat vinnénk el pár órára a közmunkásokkal. Nem nehéz meló, csak segédkezés. Kapnak érte egy kis pénzt is – és így talán gyorsabban haladsz a felújítással is.
Katalin kissé meglepődött, de aztán bólintott.
– A fiúk örülni fognak. De… nem is ez a lényeg, igaz? Van itt még valami, ugye?
– Hát… – vakarta meg a tarkóját Géza. – Igazad van. Egy óra múlva találkozunk a faluház előtt. Kérlek, gyere el. Hozd a gyerekeket is. Meg fogsz lepődni.
Katalin összevonta a szemöldökét.
– Most tényleg, Géza bá’? Mi ez a nagy titkolózás?
– Majd meglátod. És ne felejtsd otthon a vödröket sem! – nevetett a férfi, aztán elsietett.
Egy óra múlva Katalin és a gyerekek megérkeztek a faluházhoz. Ott már várta őket a polgármester – de nem volt egyedül. Egy stáb is ott állt: kamerások, riporterek, mikrofonok, fényképezőgépek. A gyerekek izgatottan néztek körbe.
– Anya, mi ez? – kérdezte Misi.
– Fogalmam sincs – súgta vissza Katalin.
Géza bácsi odalépett hozzájuk, és ünnepélyesen közölte:
– Katalin, a falu, és egy országos alapítvány együttműködésében, a tegnapi forgatás eredményeként… kaptatok egy új házat.
– Tessék? – suttogta Katalin. – De… hogyan?
– Valaki látta a riportot. Azt mondta, te vagy az, aki megérdemli. Vett nektek egy új házat. Most már csak annyi dolgod van, hogy elfogadd.
A gyerekek ujjongani kezdtek, de Katalin csak állt mozdulatlanul.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta maga elé.
Ekkor egy magas, jó megjelenésű férfi lépett oda hozzájuk. A negyvenes éveiben járhatott, elegáns zakót viselt, de a szeme olyan ismerősen csillogott…
– Jó napot, Katalin. Én vagyok Valér.
– Valér? – értetlenkedett Katalin.
– Talán így nem ismersz fel. De tizenhat évesen te mentettél ki engem egy aknából. Egy dobozban feküdtem. Te voltál az első, aki megfogott. Te mentetted meg az életem.
Katalin szája elé kapta a kezét.
– Te… te vagy az a kisbaba? Az a dobozból?
Valér bólintott, majd elővett a zsebéből egy láncot. A medál ugyanaz volt, mint Kataliné.
– Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt rólam abból az időből. És amikor megláttalak a tévében… tudtam, hogy meg kell keresnem téged.
Katalin könnyeivel küszködve állt.
– Nem is tudtam, hogy… élsz, hogy sikerült… hogy valaha viszontlátlak!
– Élek, és jól vagyok – mondta Valér. – És most én szeretném visszaadni valamit abból, amit tőled kaptam. Ez a ház most a tiétek. A gyerekeidnek is lesz jövője, ahogy nekem is lett, mert te akkor cselekedtél.
A gyerekek körülállták őket, Katalin pedig Valér nyakába borult.
– Köszönöm… nem tudom, mit mondjak…
– Nem kell mondanod semmit – felelte Valér mosolyogva. – Te már régen elmondtad mindent, amikor akkoriban nem mentél el az a sírás hallatán.
Az új ház hatalmas volt, tágas kerttel, felújított szobákkal. Valér még egy családi autót is vásárolt nekik, hogy a nagyfiú, Balázs, szerezzen jogosítványt, és el tudják érni a várost.
Ahogy a szomszédok is értesültek a hírről, sorra jöttek gratulálni. Még Marika is hozott egy tortát.
– Kati, te aztán tényleg megérdemled ezt. Elnézést, ha valaha kételkedtem benned.
Katalin csak annyit felelt:
– Az élet néha csodát hoz. De előbb meg kell dolgozni érte.
Este, amikor már mindenki nyugovóra tért, Katalin kilépett az új teraszra. A csillagos égbolt alatt, a csendes nyári levegőben egyedül maradt gondolataival.
Olesz halkan lépett mellé, kezében egy takaróval.
– Anya… te tényleg egy hős vagy.
Katalin megszorította lánya kezét.
– Én csak egy anya vagyok. De ha egyszer jó döntést hozol, az visszatalál hozzád. Akár húsz év múlva is.
És akkor mindketten felnéztek az égre. Nem szóltak, csak tudták: a jó sosem vész el.
